Egy fényes csillag hunyt ki...

Tegnap a kórházban ülve láttam először felbukkani azt a hírt, hogy Kim Jong-Hyun a Shinee vocal leaderje elhunyt. Elsőnek nem tudtam hova tenni. Azóta sem tudom. Élt bennem a remény, hogy csak egy vicc az egész, valaki megint click bait-es címekkel akarja megdobni az oldala látogatottságát...Imátkoztam, hogy ez legyen. De nem. Kim Jonghyun 27 évesen véget vetettt életének. Felhagyott a depresszió elleni küzdelemmel és pihenni tért. 

Szépen lassan derültek ki az információk. A család,a rendőrség, majd a kiadó is megerősítette a halál hírt és az önkezűséget is. 

Egy serpenyőben barna folyadékot találtak, ami valamilyen vegyület volt,ami fulladásos halálhoz vezet. Ahogy nézegettem..nem a leggyorsabb...sem a legnyugalmasabb halálhozó.

Valószínűleg a döntést nem hirtelen hozta meg...Mivel búcsúlevelet írt, elköszönt mindenkitől. Felvette a comeback MV-jét is és itt hagyta a gyászoló Shawoloknak. Volt egy videó..ami twitteren keringett és fb-n is...a halála előtti napokban készült. Fáradtan mosolyogva nézte a rajongóit, mintha mindent meg akart volna jegyezni.  Többen valószínűsítették, hogy már itt tudta, hogy mit fog tenni. 

Az igazat megvallva, még mindig nem tudja egy részem elfogadni. 14 éves lehettem,amikor először találkoztam a Shineeval. Elég depresszív korszakom volt, de a Rind ding dong mindig megnevettetett. Már ott kitűnt. Én, aki általában rapper párti is elismertem, hogy ennek a férfinak...gyönyörű és léleksimogató hangja van. Miattuk kezdtem el kpoppot hallgatni és amikor megundorodtam a világtól, és a rajongóktól, akik hajlamosak voltak idealizált programokként kezelni őket...nem tudtam abba hagyni az zenéjük hallgatását. Nagyra tartottam Jonghyunt mint művész, mint előadó és mint ember. Van aki táncolni születik, van aki írni, van aki harcolni és énekelni. Én úgy tartom, hogy ez az ember egy olyan művésznek született,akinek énekelnie és írnia kellett, hogy kiteljesüljön és hogy magán és másokon is segítsen. Már a koncert felvételekből is látszik, hogy képes volt egy burkot létrehozni a hallgatóság körül és a hangjával a szívükben visszhangot verni. Mi ez ha nem csoda? Annyi embert összehozott...annyi embernek segített...rajta mégis...egy ponton túl már nem lehetett. Sokan hibáztatják, gyávának vagy felelőtlennek mondják,amiért itt hagyta ezt a romlott világot, azonban sokan elfelejtik, hogy ezek készségek, a tehetség gyakran együtt járnak a depresszióval és előbb utóbb megtörik az embert. Én magam reménykedtem, hogy ez nem most fog történni, hogy változni fog az ottani ipar és beszélhet majd a dolgairól. Nem így történt. Ismerjük el. Fárasztó mindig elnyomni a fájdalmunkat és mosolyt festeni az arcunkra. Tisztelnünk kell a döntését. Nem elfogadni..csak tisztelni.

Nem tudom, hogy igazi rajongónak mondhatom-e magam. De az biztos, hogy figyeltem rájuk a magam módján. Meghallgattam a lemezeiket, vártam, hogy hátha ide térnek, hallgattam a solo albumjaikat, követtem őket a socialmedia siteokon...Szerettem és szeretem mind az öt tagot. Egy olyan pontnak láttam őket, ami biztos és egyben biztos voltam. Nem fognak feloszlani. Soha...nem gondoltam volna, hogy ilyen módon fog megtörni ez az egység. De szerintem még ők maguk sem. El sem bírom képzelni, hogy a család, a barátok és a csapattatok hogyan kezelik ezt...

Mindenki máshogyan kezeli a gyászt . Ezt mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Van aki az áldozat szerepébe rakja magát, sír tombol. Van aki némán mered maga elé és nem tud semmit tenni. Van aki néha elsírja magát, de próbál erős lenni. Ezeket is tisztelnünk kellene. Adni pár napot, hogy magukhoz térjenek és egyáltalán felfogják mi történt. Hogy a mi világunkban már nincs itt...

Természetesen lehet ezen háborogni,ki hogy reagálja le. Nem mondom, hogy helyes magunkat az áldozat szerepébe rakni...de emlékeznünk kell, hogy van ennél rosszabb is. Ők megértik a halált, ha még csak mélyen legbelül is...de vannak olyanok,akik bókán ÖRÜLNEK annak, hogy ez az ember távozott, sőt...egy új Hitler után kiáltanak, aki "végez a többi ferdeszemüvel" is. Ezekre az emberekre kellene dühösnek lenni, nem pedig azokra, akik a gyászban nem tudják magukat hová tenni.

Jonghyun halála...több embert megrázott, mint gondolnánk. Az idolok, a fanbázisok...kezet nyújtanak egymásnak, a Shawoloknak, a családnak. Ez a helyes. Ne utálkozzunk.Legalábbis...én képtelen vagyok jelenleg utálni bárkit is. Nem is kell. -mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem éppen kedvelem a mostani "emberséges" dolgokat- 

8-9 éve...Ezt az 5 fiút a véletlen folyamán ismertem meg, majd tudatosan követtem őket.Elindítottak embereket utakon, vissza hozták az élni akarást.  Fiatalokat láthattunk felnőni. Világokat ragyogtak be...Majd az egyiküket meghalni. 

Mind tudjuk, hogy bármennyire mézesmázosnak tűnik a kpop világa..Nem az. Sokan szenvednek. Éheztetik magukat, bántják magukat, némán szenvednek. Jonghyun halála a józan rajongóknak utolsó csepp lehetett, mivel elindult ez a petíció: 

Klikk

Szerintem nem egy rossz dolog.Sőt...Ha valaki depresszióval küszködik...megérdemli a segítséget.

Jonghyunnak...túl sok volt. Ezt el kell fogadni. Egy embertelen világban érzékenyként élni nehéz és van az a pont, ahol a család, a barátok vagy épp bármi más, túl távolinak tűnik és a harc pedig túl nehéz. Belefáradunk.

Nem tudhatjuk mi zajlott le benne...nem tudhatjuk hányszor kiáltott belülről segítségért...

De soha nem fogom elfelejteni a mosolyokat és a könnyeket, amiket okozott. Ahogy  azt sem, hogy a  rajongóit mennyire szerette, a hatalmas szívmelengető mosolyt, amit az arcára varázsolt, vagy hogy milyen hűségesen válaszolgatott az üzenetekre. Hogy mennyit segített... Leírhatatlan...Amikor meghallottam, a halála hírét valami megtört bennem, a szívem sírni kezdett és fog is. Egy ragyogó fénysugár hunyt ki...aki a leghidegebb, legfullasztóbb napokat is képes volt a bajtársaival megtölteni melegséggel és friss levegővel.

Igazi Harcos volt...eleget tett...pihenjen hát békében.

Purple Giant and Sarcastic Snow White mission 10 (Vlogmas day1)

(Shirayuki)

Elmerengve néztem magam elé, kicsit higgadtabban. Időközben Tora is haza ért,fáradtan és nyúzottan, akkor már Shirokival a nappaliban ültünk, ő pedig se szó se beszéd elnyúlt a kanapén és a fejét az ölembe furva hallgatásba burkolózott. Hah... Rég láttam már ilyennek, talán, akkor amikor az a hülye bálygúnárral volt. Lassan kezdtem el simogatni a fejét, tudom, hogy ez mindig elaltatja,előbb utóbb. A halvány rózsa arany haja, puha volt, már gyerekként is. Amíg meg nem szólalt, bárki elhitte róla, hogy igazi arisztokratikus úrihölgy.  Túl sok dolog van amit elvárnak egy időben, főleg úgy, hogy szétválasztottak minket. Yume és Yoru Tokyoban vannak, Himével és Tsukival egyetemben. Ha jól rémlik Haru Midorima iskolájába került, az is Tokyo, azonban... Titania Akashi Seijuro iskolájába, ami ismételten messze van. Bármennyire is relatívan nézzük, mindegyikünknek más az idő beosztása, ugyan azt csináljuk, mégis más feladatköröket látunk  el. Nem értem, vagyis nem akarom érteni miért is csinálják ezt. Felnéztem Shirokira, aki üres tekintettel bámult ki az ablakon. 

- Ne gondolkodj feleslges dolgokon. Csak önmagadnak ártasz vele. - a hangom élesen vágta át a nyomott csendet, összerezzent.

- Nem szeretem, hogy ezt csináljátok. Még gyerekek vagytok, ki kellene élveznetek. 

- Ugyan már. Manapság melyik gyereknek van meg ez ? - szomorúan hátrafordult. Látszik rajta, hogy mondani akar valamit. -  Shiroki...gyere ide.- felé nyújtottam a kezem. Pár hatalmas lépéssel máris mellettem termett és úgy ért hozzám, mintha gyenge üveg lennék. Igaz, hogy nem vagyok teljesen ép, de nem ilyen téren. Megragadtam a kezét és magam mellé rántottam. Így egyik oldalamon és az ölemben Tora terpeszkedett, míg a másikon Shiroki pislogott. - Már mondtam. Ne gondold túl ezeket. Majd én gondolkodom és emésztem magam a sorsunkon. Te már  elhagytad ezt a  hajót félig, nem szükséges visszaesned a gyomrába. Inkább dőlj ide és aludjunk. A holnapi nap hosszú lesz és megpróbáltatásokkal teli. - A vállamra rakta a fejét,csak ezután szólalt meg.

- Van valami terved? 

- Ismersz. Nekem mindig van tervem. - Így aludtunk el. Hárman. Egy kanapén,ruhában, kényelmetlen pózban, mégis kényelmesen.

(Másnap reggel)

A telefon szüntelen csörgése lassan,de annál erőszakosabban kezdett el kirángatni az álmaim közül. Nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom elkezdeni ezt a hosszú napot és ami ennél is fontosabb, nem akarok kimászni ebből a kellemes melegből. Várjunk csak... Kellemes meleg? Lassan nyitottam ki a szemeimet és az első, amit megláttam egy széles váll, lejjebb néztem és egy puha, szőrös takaró széle éppen a vállamnál élte ki bolyhos mivoltját. Mégis mikor...? Shiroki megfordult és álmában magához ölelt, szinte már folytogatott. Tora. Biztos felkelt valamikor... Amúgy is, hány óra van már? Olyan érzésem van, mintha sietnem kellene.

- Reggel 7 van, nemsokára itt lesznek értünk. - Tora halk hangja ütötte át a csendet. Fentebb kúsztam így Shiroki kezei a derekam köré szorult. Fent van... A szorításából ítélve pedig nem tetszik neki a távozás gondolata.

- Be szeretnék nézni az iskolába is.

- Miért akarnál te ilyet? - Tora hitetlenkedve nézett rám, mivel tudja, mennyire utálok bejárni.

- Van egy két dolgom még bent. - Kitérő válasz. Nem akarok elindulni, nem akarom Shirokit itt hagyni és nem akarok egy hisztis Murasakibarával találkozni, amikor visszajövök. Ezek mind nem hiányoztak a tortúrához, ami ellőttünk állt. A húgom maradandóan kétkedve és hitetlenkedve nézett rám, majd egy pillanat alatt enyhe düh lobbant fel a szemében.

- Vele akarsz találkozni, igaz?

- Nem mondhatnám. Inkább csak késleltetni akarom kicsit a poklot. - Elnémult. Egy ideje nem tudtunk járni, így szinte biztos, hogy jobban ki leszünk hajtva, mint általában. Shiroki úgy ugrott fel  a kanapéról,mintha égett volna alatta minden és a lendületéből mit sem veszítve elhagyta a szobát. Lehajtottam a fejem. Sejthettem volna, hogy érzékenyen fog reagálni. Mindig is gyűlölte azt, ahogyan magunkból mindent előhozunk, szinte már erőszakosan, hogy nehezített cipőt és súlyokat hordunk, szinte mindig. Gyűlölte az egész hercehurcát és környezetet mert pontosan tudta milyen kegyetlen. Yamit a maga módján szerette, mivel bárhogy nézzük őt nehéz nem szeretni...Az ottani családunkat és szorosabb kört is kedvelte, de irtózott minden szörnyetegtől és széttagoltságtól. Az Angelsről sokmindent el lehet mondani...de azt nem, hogy kevés szörnyeteg bújna meg az intézmény falain belül. Állandó célpontok vagyunk,  talán azért mert ha kell, bérgyilkosokat termelünk ki vagy, mert a számítástechnikai részlegünk könnyű szerrel feltöri a NATO-t. Nincs olyan amivel ne foglalkozna az iskola alapítója. A legtöbb különleges gyereket is begyűjti...és segíti őket. Nem olyan X-MEN szerű módon, vagyis általában nem. Bár a tanáraink egy része nem olyan kedves, mint a drága X professzor legcudarabb embere. 

-Yuki? - Tora hangja rángatott vissza- Ha be akarsz menni...talán szólnod kellene a váltásnak és a fuvarnak is, akik már kint téblábolnak az ajtónk előtt. Éreztem, ahogy megrándult az arcom.

- Beszélek velük. – egyenletes léptekkel indultam meg a kocsibejáró felé. Megigazítottam a ruhám, és megálltam az ajtó melletti kisszekrénynél. Még év elején bedobtunk ide egy parfümöt, számítva ez ilyen lehetőségekre. Fújtam magamra egy keveset. Vajon Atsushi nagyon haragudni fog? De végül is..mit érdekel az engem? Nem az a típus, akit túl nehéz lenne megbékíteni és nem is bonyolult rájönni, hogy mivel. Felesleges aggódnom. De akkor mégis miért…akarok ennyire bemenni? Tora a maga tapadós módján követett, egészen ki, de amint meglátta a váltásunkat felragyogott az arca.

- Leo-chan, Aka-chan! Oh my fucking God, de rég volt! – szinte már repült a lány felé. Lepacsiztak, akár és Akaneval szinte azonnal durozsolni kezdtek. Leonardo apró mosollyal elindult felém, de pár centivel előttem megtorpant és hirtelen meghajolt.

- Szép jó napot, drága hölgyem. Ragyogó jelenléte ismét gyógyír túlhajszolt szívemnek s lelkemnek. – sunyin nézett rám, miközben a kezét előre nyújtotta. Zöld szemei a legalattomosabb kígyót idézték. Balszerencséjére, imádom a kígyókat.  Lassan felemeltem a karom, mire ő megragadta és egy lágy csókot lehelt a kézfejemre. Hideg mosolyt villantottam rá. Mindig is ilyen volt. Franciaországból szedték össze egy utcáról. Tényleg olyan volt, mint egy kígyó. Elbűvölt, elérte, hogy leengedd a védelmed majd lecsapott. Kegyetlenül, akár egy királykobra. Senkihez nem hűséges magán és talán Yamin kívül. Ez pedig bőven elég.

- Rég volt. Leonardo. Mégis miért téged küldted egy ilyen egyszerű feladatra?  - Mindig a bonyolultabbakat kap, amelyek hosszabb idejűek. Ha ide küldték, azt jelenti, hogy vagy nagyobb a veszély, mint gondolták, vagy nincs elég képzett ember otthon.

- A királynő utasított, én pedig repültem a drága ketrecbe zárt cicuskámhoz. Hát ennyire nem értékeled a fáradozásaimat? – a szívéhez kapott, és kerek szemekkel bámult rám. Még így könnycseppet is kicsikart.

- Nem mondanám, hogy nem értékelem. Kielégítőbb, hogy biztos lesz a védelem. – egy pillanat alatt megváltozott. Üres, mégis valahogy dühös és lesajnáló tekintettel nézett le rám.

- Hát ennyire közel került hozzád az a lila…- egy pillanatra elhallgatott - semmire kellő?- látszott rajta, hogy sokkal rosszabbra gondolt.

- Inkább csak szeretem a feladataimat teljeses pontszámmal, hibátlanul befejezni és egyébként sem hiányzik Shiroki nyakába több probléma. – Egymás szemébe néztük. Tökéletesen megértheti ezt a részét.  A maximalizmusom szinte legendás. Soha nem veszítek semmiben, mindenben a tökéletességre hajtok. Azt is tudta jól, hogy mennyire ragaszkodom Shicchanhoz és hogy ha csak egy pillanatra is felmerülne az, hogy baja esik a saját nemtörődömségem miatt, mindent szétvernék. Ismét visszatért a mosolya.

- Ez a beszéd hercegnőm. – megfogta egy hosszú hajtincsem és közelebb lépett- Tudod jól, hogy a mi fajtánk nem keveredhet mással. Nem érdemeljük meg a napfényt, amit a pipogyák élveznek. Túl unalmas lenne a te drága fejecskédnek a normális élet. – Egy test melegét éreztem meg magam mellett.

- Sorewa-sorewa, Leo-kun. Rég nem láttuk egymást. – Shiroki jókedvű hangja szinte harsogott. Leo hangosan nevetésben tört ki.

- Áh és meg is jött a drága véráruló hercegecske, kinek semmi nem szent. – a köztük lévő feszültség időnként régen is feltűnt. Nem azt mondom, hogy nem kedvelték egymást, csupán olyan erkölcsi és etikai ellentéteik voltak, amiket senki nem tudott megoldani. Mégis a kapcsolatuk a teljes őszinteségen alapult, így nem mondhatom azt, hogy utálják egymást. – Bár nem tudlak hibáztatni. Valakinek ennek is kell lenni.- Elengedte a tincset és hátrébb lépett. Shiroki elém lépett, majd szinte alig észrevehetően megfogta a kezem és megszorította. Néha nagyon aranyos ahogy próbál védeni. Bár hiába.

- Nekem ennél a hercegnél nem kell jobb. – jegyeztem meg picit szórakozottan. Shiroki a füle tövéig elpirult és sokkal nyugodtabb lett. Na igen…a szavak ereje. Akane szinte ugrálva állt meg előttem, a hátán Torával.

- Nyugodtan mehettek, majd mi uralni fogjuk a helyzetet és mindent a kezünkben tartunk. – Úgy nézett rám, mint egy lelkes őrzővédő, aki várja, hogy a gazdája megdicsérje. Megsimogattam a fejét.

- Mielőtt elindulunk, bemegyek az iskolába. Még van pár dolog, amit el kell intéznem. – két döbbent piros szempár és egy semmit mondó zöld bámult erre a kijelentésre.- Nem hiányzik, hogy a védencetek csupán gyermeki dacból vagy dühből nektek menjen. – Elfogadóak voltak. A két lány továbbra is kicsattanó jókedvvel indult meg a kocsi felé. Egymás szavába vágva magyaráztak valamit egy új, házi készítésű fegyverről és a hatótávolságról, majd sportról és a legjobb eredményükről. Kellemes háttérzaj. Mindig is furcsák voltak a luxus kocsik, amik az új családommal és iskolámmal jártak. Túl kényelmesek voltak, idegesítő üzenetet hordozott már a jelenlétük is.  Az iskola már lassan szállingóztak az emberek. Shiroki szinte kiugrott a kocsiból és kisegített. Hátranéztem.- Nem szükséges bejönnötök egyelőre. – ezzel rájuk csaptam az ajtót. Shicchan mellettem fuldoklott az elfojtott nevetéstől.

- Megnézném annak a szerencsétlennek az arcát.

- Remélem, hogy ezzel Leonardora célzol és nem a lányokra. –jegyeztem meg szinte szurkálódva. Összeborzolta a hajamat és elégedetten nézett le rám.

- Ők inkább hasonlítanak egy pajkos kölyök kutyához és egy nyughatatlan cicához. – halkan nevetni kezdtem. Pontosan olyanok. Lábak dobogása, halk mormogás, édes illat. Megjött az óriás.

- Miután végeztem megkereslek. – némán bólintott és elsuhant a tanári felé.

- Yukichiin. – Nyávog már a lelkem… Kedvtelve néztem fel rá. Átdobta az egyik kezét rajtam és maga elé húzott. A fejemre támasztotta a fejét és a hajamba dörgölőzött, mint egy macska – Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Haza akarok menni. - Nyávogott hisztizett, de közben egy tapottat sem mozdult.

- Atsushi… Indulnunk kell a terembe. Le kellene pakolnod a reggeli meeting előtt. – higgadtan szóltam rá, de azért ilyenkor úgy felröhögnék. Komolyan. Mi ez ? Mi ez a groteszk helyzetek sorozata amibe mindig bele kerülök? Miért akarom nyugodtan itt hagyni? Miért nem tudom leszarni magyarán, hogy mit gondol ez a tökkelütött lila probléma halmaz? Mindegy. Nem érek rá gondolkodni. Nincs rá időm. Most nincs. Hirtelen újra elkaphatta a csomaghordók ősi ösztöne, mivel felkapott és elindult a terem felé.

- Ebédet akarok.

- Hai,hai.

- Nem akarok menni.

- Hai,hai. –most komolyan. Ha Leo így jött volna be, egy romhalmazt találtam volna a suli helyén. A munkálatok tuti hónapokig tartottak volna.

- Meg akarlak enni.

- Ha- Várj. – Nem. Nem vagyok ehető. – felfújta az arcát.

- Azt hittem nem figyelsz.

- Hinni a templomban kell. Ott is az első két sorban. –  Látszott rajta, hogy megsértődött. Furcsa fény gyulladt a szemében. Feljebb tolt majd hirtelen a vállamba harapott. Kicsit felnyikkantam. Na. Na de na. Vissza kézből nyakon vágtam.

- Viselkedj. – szóltam rá szigorúan. Nem mondanám, hogy rossz volt, de azért az önuralom nagy erény.

- Tshe. -  látszott rajta, hogy nem akarja, annyiban hagyni, de a terembe érve lerakott a helyemre és várakozóan nézett rám.

- Irány. – ledobta a cuccait és elindult. – Atsushi. – megtortpant. – Mire vissza jössz nem leszek itt. Van egy kis adminisztratív dolgom. – hátranézett és bólintott. Tudom, ha így fogalmazok félre érti és azt hiszi, hogy csak az első órán nem leszek jelen. Tudom hogy túl naiv. Megvártam, amíg elhagyja a termet és elindul a tornaterem felé. Az ő lépteiben mérve…nem kell sok idő. Amint biztonságba távolságba ért, felálltam és elindultam. Ruganyos, gyors léptekkel Shiroki felé. A tanári előtt állt. Ő is megindult felém és megölelt. Erősen magához szorított.

- Vigyázz magadra. Kérlek… Egyben gyere haza és ne húzd ki senkinél a gyufát. – motyogva szólalt meg magyarul. Oda kucorodtam hozzá.

- Nem ígérem meg, de próbálkozni fogok. Minden rendben lesz. – még egyszer utoljára megöleltem és eltoltam magamtól. Megfordultam és vissza sem nézve megindultam kifelé. Az ajtónál Leoék jöttek szembe. Fekete egyenruhában.

- Vigyázz magadra Hercegnő. – Leo szemében némi aggódás volt.

- Mindent bele, Neko-sama. – mosolygott rám Akane, de nála sem volt minden rendben. Ezek szerint VELE leszek össze zárva. Büszke, egyenes tartással haladtam tovább. Enyhén bólintottam.

- Számítok rátok. – Gyorsítottam a lépteimen. Ha így fogom folytatni le fogok bukni. Az autó közel parkolt.  A sofőr kinyitotta előttem az ajtót, lassan becsusszantam Tora mellé, aki magába roskadva ült az egyik ablaknál. Mellé csúsztam és megszorítottam a kezét. Irány a pokol, tornáca. A Pulgatórium maga. 

Halk szavak, amelyek visszhangoznak bennem

Hah...manapság mesterien értek ahhoz, hogy hogyan kell eltűnni. Bár a lustaságom csak ide terjed ki :'D

Vannak dolgok...amikről mindenkinek nehéz beszélni, főleg hogy ha lány/ nő vagy mert akkor ez a te hibád, te provokáltad ki a megjelenéseddel, a beszédeddel, a viselkedéseddel. Igen. Az erőszakról beszélek. Amióta egyetemre járok sokszor ütköztem falakba. Képletesen és szó szerint is. Hál istennek nem történt semmi olyasmi. Csak majdnem. Az utóbbi időben 2szer erőszakoltak meg majdnem, pedig nem vagyok szép. Nem vagyok vékony, sem az az ideál ami ilyeneket vállt ki. Ezért is írtam egyre kevesebbet. Változtam és feldolgoztam. Többször majdnem hagytam mindent a francba. Nem éreztem magam motiváltnak. 

Persze nem akarok most semmilyen lépést tenni a két srác felé, mert egyszerűen már nem igénylem.

De azért, mind a kettő belém égett.

Amikor mész a folyosón majd hirtelen a falnak vágnak, vagy éppen nézel valamit, valakivel akiben készülsz bízni... Nem ugyan úgy tekintek már az apró dolgokra. Sokáig emésztettem magam, gondolkodtam. Picit magamba zuhantam, kiborultam, sírtam, magamat okoltam majd mindenki mást. 

Folyamatos ugrálás volt az érzelmi skálán, hol nagyon fent voltam, hol nagyon lent. 

Ismerkedtem meg emberekkel, férfiakkal, akik végül  kiderült,hogy egy 2 éves agyi kapacitásán vergődnek és olyanokkal akik okosabbak a kelleténél. Elmentem újra egy Miyavi koncertre, ami erőt adott. Feldobott, megmutatta, hogy túl élhetek. Szerintem ha ez és pár ember nem lett volna velem az utóbbi időben, nem lennék itt, sőt, talán nem is lennék. 

Láttam és látom is hogyan haladnak a többiek, erősödnek, fejlődnek és megtalálgatják azokat a pontokat az életben, amelyekben jók. Én pedig itt ülök úgy, hogy többször hozzám vágták, hogy nem vagyok nő, nem vagyok semmi, nincs tehetségem, nincs semmim és a legszebb az, hogy én kértem azt, hogy szexuálisan erőszakosan lépjenek fel ellenem. Sokszor végig gondoltam a dolgokat, volt, hogy majdnem elismertem magamban ezt, vagyis azt, hogy én provokáltam ki (elég dilis és perverz tudok lenni, de mindig tudom hol a határ.), de aztán leesett valami. Nem én voltam. Nincs a fejemre írva, hogy "Gyerünk dugj meg akaratom ellenére". Nincs oda írva, hogy "gyerünk használj ki". Egyik sincsen rajtam. Lehet ilyen bélyegeket és matricákat raktam rám, de nem én kértem és el sem fogadom a jelenlétüket. Leírhatnám részletesen mi hogyan történt, elmondhatnám pontról pontra mi játszódott le bennem, mert emlékszem. Mindenre. Mégsem teszem. Hogy miért? Mert nem segítene és nem változtatna azon, hogy fáj, bosszant és agresszívvá tesz néha.

Meséltem róla pár embernek. Néhányan megdöbbentek milyen higgadtan kezelem, sőt volt olyan, aki kikacagott, nem vett komolyan és közölte előfordul az ilyen,sőt mindenkivel megesik és teljesen normális. Én itt meredtem meg először, mi az, hogy normális? Mindenkivel előfordul? Vajon...hallotta azt, amit mondtam? Ha ez a normális nagyon nem akarok egy normális világban élni. Picit megdöbbentem, de egy idő után...egy ponton túl már....mosolyogtam, magamon és a naívságomon. A helyzet abszurditásán. "Miért? Hogyan? Vajon van olyan, aki tényleg figyel rám?Nem lehetett volna máson kiélni? "

Ezeken töprengtem, de aztán az utolsó kérdésen ismét felhúztam magam. Mi az, hogy máson? Jobb, hogy én voltam és nem más. Lehet az a más nem tudta volna kezelni, lehet az a más nem tudott volna időt nyerni, nem tudott volna határozottan rászólni, hogy elég. Mindezek után ahogy jöttek velem szembe az ilyen töltetű cikkek, szembesültem azzal, hogy ebben az országban a többség az áldozatokat okolja és olyan mentségeket generálnak az erőszak ellen, amit nem lehetne. Igen. Ebben az országban sőt minden országban előfordul, hogy a "Nagy hazafi" fogja az országának egy állampolgárát, egy gyengébbet és kihasználja,meggyalázza, szét akarja törni. De ezzel van, hogy sokkal erősebb ellenfélt generál. Bár elgondolkodtam. A hosszú nadrágom és a bő pólóm, hogy provokálhatta ki..? Ez így hülyeség ahogy van.

Szentimentális balfasz vagyok, ezt jól tudom. De szerintem beszélni kell az ilyenekről. 

Én nem szégyellem azt, ami történt. Küzdök azért, hogy elfogadjam. Igen, van hogy hátráltat, van hogy behúz egyet és csak pislogok,de mivel beszéltem róla, van aki segítsen összevarrni a sebeket.

Tudjátok...eleve zárkózott gyerek voltam. Volt, hogy gyűlöltem, ha hozzám érnek, mai napig nehéz megölelnem valakit, vagy tényleges napi kontaktot tartanom, de látom a rosszat, elfogadom, minimum vele élek, de törekszem a változtatására. Ezért is haladok lassan. Igen talán már nem tudok annyit írni, de tudni fogok. Lehet a hideg kiráz, ha valaki hozzám ér és legszívesebben elrohannék,de nem teszem. Apró bébi pipi lépésekben haladok. Lehet, hogy most rossz, de van ahol rosszabb és lehet jobb is. Ezzel szoktam magam nyugtatni. Persze...van ám másik hátul ütője is.

Mikor folyamatosan arra gondolsz, hogy nem érdemelsz meg semmit, egy csőd tömeg vagy, nincs miért élned, mert nincs olyan amit csak te csinálhatsz meg és hasonlók...néha nehéz felkelni. Én ilyenkor arra gondolok, hogy vannak olyanok, akik ezt a szerencsétlen kupacot szeretik, akik mosolyt akarnak csalni az arcomra. Az igazat megvallva nem értem a miértet, de elfogadom és örülök neki. Ez megy általában, de magamat...szerintem soha nem tudom elfogadni. Kialakult egyfajta test kép és étkezési zavar az évek alatt, mert voltak olyanok...akik azt hitték nincs önkritikám és ezt pótolni szerették volna. Ennek hála, annyi magabiztosság van bennem mint egy éppen égő levélben. Nem látszik rajtam, de néha éheztetem magam, sőt néha nem is érzek éhséget és az étel gondolatától is rosszul vagyok, mégis ha rám szólnak akkor megpróbálok valamit enni. Mindig megkapom, hogy egyek, látszik rajtam, hogy szeretek enni, ne szégyellősködjek. Az ilyen embereknek ezúttal üzenném meg postagalambbal, hogy nem minden molett ember tömi magát és vannak olyanok,akik küzdenek azzal, hogy egyáltalán egyenek a kiájulás elkerülése végett...

No lám....hogy elszaladtak a sorok...Kicsit össze vissza lett gondolom...De ezek egy ideje bennem vannak elég sok minden mellett. 

Csak tudjátok..tényleg nem vagyok szép, nem vagyok egy hú de okos ember sem, nincs kiemelkedő tehetségem, kifejezetten szerencsétlen vagyok, a balfasz csillagzat alatt születtem, sokszor nehezen kommunikálok, hajlamos vagyok elbambulni, van rajtam jó pár felesleges kiló, mégis...próbálok itt lépkedni és ha nem is sok sikerrel, de változni, azonban ezek nem mentenek meg a sötét pillanatoktól, ahol csak nézek magam elé, kiesik az idő, a hangok és csak az jár a fejemben, hogy "Miért én?"

Változtatások magyarázatok.

Nos az utóbbi időben ismét volt egy igen nagy kihagyásom, aminek igen egyszerű okai voltak. A felhívásra nem jelentkezett senki, így én álltam neki átalakítani a blogot szépen lassan. Aminek nos...ez lett az eredménye. *szétmutat a blogon* A címkéket még most rakom rendbe felé,azokat is le fogom szűkíteni ahol tudom.

Hah...hogy mennyi minden történt, amióta nem írtam :'D

De menjünk szépen sorban. 

Ahogy észrevehető a blog neve megváltozott. Imádtam  a My secrets dreams-t és kamasz korom óta velem volt...De mostanában egy akkora törés keletkezett bennem, hogy úgy éreztem kell egy pici változtatás. A Titkos Kuckó hasonló, mint az előző cím, de magyar, lehet könnyebben megjegyezhető és remélem maradandó lesz...bár magamat ismerve lehet vissza térek majd egy napon a My Dreams-hez :'D 

Új design, új név. Változások.

Remélem, akiknek a régebbi név van elmentve ugyan úgy megtalálnak...

Na de, miért is történtek ezek?

Nos igen egyszerű. Megtörtem. 

Persze, aki régebb óta követ tudja, hogy eléggé negatív ember vagyok, sokszor vagyok túl dramatikus *van egyáltalán ilyen szó? * és egyszerűen bevonzom a sok idiótát, akik lelkiekben tönkre vágnak. De ebben az évben...talán már túl sok volt. 

Erről nem nagyon írtam, de amióta egyetemre járok többször léptek fel erőszakosan velem szemben szexuális téren. Pedig nem vagyok szép. Nem vagyok vékony. Sok stabilnak tűnő ember elhagyott, vagy elhullott a környezetemből, ami ismét nehézségeket szült, mert nagyon nehezen vagy éppen nem dolgoztam fel. Picit kezdett minden kaotikus lenni.

Talán az utolsó cseppeket az alvás hiány adta és az, hogy.. na jó. Ez picit gáz, de tetszett valaki, vagyis tetszhetett volna, mert lelkiekben és természetben nagyon szimpatikus, de ő közölte, hogy csak barátság extrákkal kell neki semmi érzelem. Ezt nem sokkal pár igen sokkos dolog után így...előfordulhat, hogy megtörtem.

 Ezután pár kisebb fura kiborulás és rémálom után eldöntöttem, hogy segítségért folyamodok, mert már nem tudom kezelni azt ami történik. 

Picit szánalmas, ugye?

De sokakkal előfordul. Vagyis elviekben. 

Picit nehéz volt anyáék elé így oda állni,de csak rávettem magam. 

Aztán...most itt vagyunk.  

Még mindig nem nagyon túl tenni magam a dolgokon, Mármint God...jóformán a saját ágyamban erőszakoltak meg :'D Úgy hogy még én voltam a hülye meg a bamba, hogy miért nem fogom fel, hogy igények vannak. Na igen. Nekem is lenne arra igényem, hogy békén hagyjanak az ilyenekkel...mégis megtörténnek újra és újra. És mindezek után furcsa és irritáló, ha egy hím egyed mellett nem érzem magam feszülten... Na de. Mára ennyit terveztem. Szerintem ha tényleg össze szedem a gondolataimat akkor még egyszer neki ugrok ezeknek a traumáknak. Vagy ha már nem lesz tőlük gyomor görcsöm :'D

Remélem megértitek. Remélem egyszer elfogadom. Bár ha nem lett volna Miyavi koncert akkor több mint valószínű, hogy többet nem találna senki itt semmit....Szóval ismét élet mentő élmény volt.

Na de...erről később. 

See you soon~

3 hónap szünet után (egy kis felhívás)

3 hónap szünet után, össze szedtem magam annyira, hogy vissza térjek a személyesebb blogoláshoz is. Nos igen... Egy ideje eltűntem és ebben...volt akarat is és a környezetem is belejátszorr bőven. Egy ideig tényleg úgy gondoltam, hogy hagynom kellene a fenébe a dolgot...mármint a blogolást, de volt 1 kommentelő és..a belső késztetésem ami ezt végül meggátolta valahogyan. 2011 óta fut a blog...végig követhető rajta a fejlődésem, az életem....Van aki vár valamit és vissza tér, amivel picit megmelengeti a szívem.

Mer igen vannak nehéz idők. Vannak mikor mindent ki akarsz dobni a picsába konkrétan mert egyálalán nem látod benne a haladást, úgy érzed, hogy csak elvesz és nem ad semmit. Nekem egy ideje volt vezetni ezt a blogot... De mindig elhatároztam, hogy újra,komolyabban neki esek. De egy idő után a folyamatos lelkesedés elmúlik. Persze , mivel beindítottuk a Geeky Space-t ahol főleg film/könyv/anime bemutatók futnak meg néhány novella/szerepjáték projekt...oda nem hagyhattam abba az alkotást, az írást, de úgy igazán bezárkóztam és ezért alkalmatlanná váltam a személyesebb bejegyzések megírására vagy a hosszabb lelkületű fanficcek folytatására. Pedig tudom, hogy pl wattpadon várják a Purple Giand and Sarcastic Snow White folytatását, de valahogy a technika is beleszólt abba, hogy a majdnem 30 oldalas kis fejezet felkerüljön...úgyhogy annak a 6. oldaltól újra neki estem és fél úton járok az újra komponálásban.

De ígérem, hogy haladok és a vonat utak alatti alkotásba újra vissza fogok zökkenni, így próbálom majd a heti frisseket vissza állítani...

3 hónap szünet után rájöttem, hogy valamilyen szintű változtatásra lesz szükség. Erről már szó volt Decemberben is...de most sikerült úgy igazán dülőre jutnom, mivel eléggé hozzá szoktam a mostani design-hoz....

De úgy érzem ez most jól jönne... Tudjátok egy kis vérfrissítés meg ilyenek.

Azonban én nem értek ehhez szóval... Arra gondoltam, hogy mi lenne ha kiírnék egy kis pályázat szerűséget?

Mármint, aki veszi a fáradtságot, hogy segítsen kérhet tőlem novellát, verset, one shotot bármilyen témában, amit megjelöl, bármilyen szereplő választással vagy esetleg anime/ könyv bemutatót.

Feltételek: Illeszkedjen a bloghoz, a témákhoz, könnyen átlátható és kezelhető legyen az olvasóknak.

Bónusz, ha kék vagy lila vagy fekete fehér :'D 

Ha valaki szeretne segíteni szeretetből azt sem utasítom vissza~

Ha valaki úgy dönt segít jelezze kommetben, vagy vegye fel velem valahogy a kapcsolatot, mert ha nem lesz jelentkező akkor valamilyen alternatív megoldást kell majd keresnem^^"

Egy év vége

Végre ez a horribilis év a vége felé közelít... Valahogy... mégsem érzem olyan különlegesnek a mai napot.Na de mi is történt idén?Jóformán semmi jó :'D  Minden ami elromolhatott elromlott. Barátok mentek el,kötelékek lazultak meg.De a 2016-os évben a blognál is voltak mérföld kövek.

Átléptük a 10.000-es megtekintést. 

Aminek nagyon örültem. Végül is 6 éves már a blog :')

Az idei évben a többihez képest elég sok bejegyzés született , szám szerint 56. 

Próbáltam minnél több tartalmat adni, ami érdekelhette az olvasókat. Ezzel célt is érttem és nem is. A látogatók száma igaz, hogy nagyjából megnőtt.... de ezen kívűl semmilyen aktivitás nem volt. És ez a mostani szavazáson... kicsit kiverte a biztosítékot....több mint százan nézték meg a bejegyzést és a látogatás is stabil volt...de 3 (!!) ember vette a fáradtságot, hogy ráklikkeljen valamire. Hogy elmondja, mit szeretne olvasni, minek örülnétek. És...ez fájt. De bitangul.

Mert rengeteg időt öltem bele...főleg az idén. Versek, fanfic,novella.... és semmire sem kaptam semmit. De még csak a fb oldalt se likeolta senki... 

Komolyan megtört bennem valami. Fel akartam hagyni mindennel...az írással,a blogolással, a mindennel. 

Így egy kicsit...nem tudom. Még mindig nagyon közel állok hozzá, hogy abba hagyjam, de a Geeky space-t nem hagynám ott... Mert oda azért kevésbé személyes dolgok kerülnek mint ide.

Pedig testvér oldalam is lett... és ez picit furcsa, mivel eddig itt mindent magamban csináltam. Egyedül voltam itt, néha voltak kommentek, de nagyon nagyon elvétve. 

Nem túl vidám utolsó bejegyzés az évre, ugye? De... ha más nem le szerettem volna írni. Hogy ne tűnjön hirtelennek, ha mégis abba hagynám. 

Nem tudom, hogy mit kellene tennem....

Komolyan az idei évben, ha nem lenne tartásom már rég felakasztottam volna magam az első cseresznye fára. Még nem tudom megszakítom-e a blogot....Majd jövőre eldől. A következő 2 hónapban vizsgák lesznek szóval lesz időm gondolkodni....Még mindig nem azért írok, hogy "híres" vagy faszom tudja mi legyek, viszont a pár embertől aki itt jár...szeretném, ha kommunikálnátok gyerekek. Mi jó, mi nem, mi legyen, miben kellene fejlődnöm, mik tetszenek miért. Igazán szeretem hallani az emberek véleményét...történetét. 

És ez most hiányzik minden rétegben....és igazán feltöltő hatása lenne... Tudom amúgy, hogy jóformán mindenki arra, számol, hogy valaki más kommentel, valaki más véleményt nyilvánít,de...az más véleménye, továbbá mivel mindenki másra számít, végül senki nem csinál semmit...

Na de mindegy. Ez egy esemény dús, negatív év volt. 

De abban jó, hogy sokat fejlődtem, megteremtettük a Geeky Spacet, elkezdődött a Purple Giant and Sarcastic Snow White, ami felkerült wattpadta is, ahol csodák csodájára kaptam kommenteket, az egyetem is döcög előre. Minden halad. Minden változik és végre ez a hangya anya baszó év is tova száll~

Végül pedig...Boldog új évet mindenkinek,aki erre téved :)

Karácsony vásár képekben (Vlogmas)